Izomláz, különböző helyeken. Jó érzés mégis, valahogy így kerek az élet – érzem, ahogy a rég lerakódott szemetet üríti a testem… persze ezt lehet, hogy csak behaluzom.

freegyes kedvéért egy mondatban: a pályán futottam ma, s láttam, egy  csík kivételével mindenhol megmaradt a hótakaró, kedvére gyönyörködhetne hát benne bármelyik hajnalban-várost-járó, hót-akaró.

A mai nap éppen megfelelő volt arra, hogy a tegnap óta levetett pólómra a város úgy válaszoljon, hogy hat fokkal hidegebben ébred. Mármint amikor én felkeltem, a város még javában aludt, én voltam csak ébren, mindenesetre a hőmérő -6 -ot mutatott. A pólót azért elhagytam, gondoltam: próba cseresznye, és még így is elég melegem lett a végére (biztos jön a tavasz ). Pályán futottam – tök egyedül. Megvan ilyenkor a varázsa, hogy az egészet befedi a hó és csak egy vékony ‘futósáv’ van szabadon… ha többen lettünk volna, tuti mindenkit akadályoztam volna, így viszont volt időm bemelegíteni az ólom gyanánt magam után vonszolt lábaimat. Ó, a jó öreg izomláz… már hiányoztál.

freegyes kedvéért egy mondatban: felébredtem, kettőt láttam, a tükörképemet a falhoz vágtam. futottam, futottam, sétáltam tízszer, és itt ez az érzés, amiből kialakul a kényszer: nem tudom, hogy miért hagyom mindig abba.

Picit hosszabban: az időjárás jelentés szerint reggel 6-kor 0.8 C° volt, egészen kellemes, langyi idő. Ennek megfelelően beöltöztem eszkimónak, vagány piros hosszú ujjú futópólóm kapott még egy rövid ujjú póló, egy melegítő fölső, valamint egy pulóver réteget, ennek következtében 20 perc futás után már meglehetősen érezhető volt a rétegek kialakította szaunában testem kipárolgása.

Nem kell az a plusz egy póló.

Igaza van annak, aki azt mondja, hogy amikor elkezdesz télen futni, akkor a futás elején fázz egy kicsit, úgyis kimelegedsz. Én például annyira kimelegedtem, hogy a végére a futócipőmön átfúvó szelet sem éreztem meg.

nade holnap is lesz nap és most vár a munka.

Holnap lesz a nagy napja annak, hogy újult erővel plöttyedt testem kimozdul tespedt zsírvánkosából és útra kel: lassan, de biztosan.

freegyes kedvéért 1 mondatban: futni kezdek újra, cél a rendszeres és elkötelezett futás, edzéstervem betartása és végcélként egy kisebb verseny leszaladása.

Most szedem össze újonnan triggereim, akik felbőszült haragjával meg kell majd küzdjek, midőn nem teljesítem azt, amit teljesítenem kell. Nehéz meccs lesz és lesznek nagyon nehéz napok, de hát ez benne a kihívás. Ha úgy érzed, hogy hozzá tudsz tenni ahhoz, Te, kedves nyájas olvasó, aki nem feltétlen vagy a Triggerem (még), akkor nyugodtan pingelj engem kommentben, esetleg szurkolj, hogy sikerüljön, adj tanácsot, hogy hogyan ne haljak meg.

Kezdődik,

holnap.

Ilyenkor fogok egy jó nagy lapot és elkezdem a gondolataimat gombócról gombócra felrajzolni rá, majd összekötöm őket és látom, hogy hogy néz ki az agyam madártávlatból. Ezt eddig legalább félévenként megcsináltam és mindig láttam, hogy mi az, amire oda kell figyelnem. Természetesen – mivel én is ember vagyok – mindig elméreteztem a dolgot és soha nem vettem figyelembe (mondjuk úgy, ignoráltam kényelmességből – hiszen a komfortzónámon kívül estek – ) a váratlan összetevőket. Soha nem álltam meg elég időnként ránézni a gépezetre, hogy jól működik-e és így félév végén mindig nagy generálra van szükség. Idén nem. Az eddig felgyülemlett tapasztalatok azt mutatják, hogy ez a félév olyan erőfeszítéseket kíván majd tőlem, amik fontosak és próbára teszik majd minden akaraterőmet. Tudom, hogy képes vagyok véghez vinni azokat a dolgokat, amik várnak rám, ráadásul anélkül, hogy kompromisszumokat kötnék… nem szeretem a kompromisszumokat. Tudom, hogy ha van elég energiám egy teendő elvégzéséhez, akkor azt meg tudom csinálni minőségien. És itt a probléma:

Nem élhetek fél éven keresztül kávén és energiaitalon.

Nyilván senki sem élne túl egy folyamatosan túlfeszített félévet. Valahol a felénél a húr elpattanna és akkor nem jó dolgok történnének, úgyhogy terv kell. Most kell haditerv, amíg még nyugi van. Kezdjük hát az elején:

Energiára van szükségem. Honnan leszek mindig friss és üde? Hát úgy, hogy az élet alapvető építőkövei a helyükön lesznek. Meg kell találni az egyensúlyt, a megfelelő pihenésmennyiséget és mindent. Ha eleget mozgok és úgy eszek, ahogy kell, akkor gond nem lehet. Erre már lehet építkezni.

Sport:

A sport nagyon fontos. Már többször nekiugrottam a témának és mindig ugyanazt tapasztalom: teher alatt nő a pálma. Minél többet és rendszeresebben mozgok, annál több energiám van a nap többi részére. Ráadásul az egész valahogy rendszert visz az ember életébe, ahova hozzá lehet csatolni egy csomó fontos más cselekvést. Ezen kívül a sport akaraterőt épít, meg jellemet. Szeretnék akaraterős meg jellemes lenni. Azok olyan jó erények.

Táplálkozás:

Ahogy a tea egy csészényi élet, úgy az étel az emberi gépezet fontos üzemanyaga. Ha szar kajákat eszel, rövid úton elkezd a gépezet pöfékelni és a végén leáll, vagy legalábbis időlegesen felmondja a szolgálatot. De komolyan. Én nem vagyok egy szakértő, de sejtem, hogy kábé egymillió helyen el lehet rontani. Ha túl sok a szénhidrát, meg ha túl sok a kalória, akkor elhízol mint az állat. Ha túlságosan ilyen kaját eszel, akkor szanaszéttörnek a csontjaid, ha meg emilyeneket, akkor meg lerakódik valami az ereid falára és szívrohamot kapsz. De mindenek felett: fáradt leszel és ingerlékeny, ami mint egy gonosz mókuskerék – egy adósságspirál a saját testeddel szemben – beszippant és végül nem végzel jó munkát, nem végzel időben, nem lesz időd normális kaját enni és csak még ingerültebb leszel. Nem jó íígy, muszáj időt szakítani a normális táplálkozásra.

Lelki egyensúly:

Alapvetően békés jószág vagyok, így nehezen hoznak ki a sodromból, persze így is vannak kritikus pillanatok. És ezek a kritikus pillanatok bizony nagyon sok energiát elszívnak, főleg, ha ténylegesen felhúzom magam rajtuk. Nem szabad. Ez az egyik dolog, amire oda fogok figyelni (nem fordítani túl sok energiát feleslegesen a másik pszichikai megkínzására és a megkínzódásra), a másik pedig – ahogy a király mondta a Sárkány és Papucsban: “Ki zavar minket a lelki épülés óráiban”, amikor a lovagokkal ittak – nem más, mint a szocializálódás. Nagyon olyan ember vagyok, aki képes magába fordulni, ha nincs kielégítve a kis szociális igénye: ergó nincs a barátaival, nem néz elég sorozatot, nem barátnőz eleget, vagy legalábbis nem elégséges minőségben. A kevés szociális érintkezés rendkívüli mértékben bele tud rondítani a bárminemű konstruktivitásba, úgyhogy fontosnak tartom.

Triggerelhetőség:

Ez is fontos. Ha van energiám valamire, akkor hajlamos vagyok azt az energiát jelentéktelenebb dolgokra pazarolni. Úgyhogy kifejlesztés alatt van egy működő öntriggerelő rendszer (majd összekötöm ezzel, erre meg még majd öntök egy kis benzint, hogy belobbanjon), ami majd a segítségemre lehet a pillanatnyi fókusz megtartásában.

Megfelelő mennyiségű pihenés:

Már egy korábbi posztomban írtam, hogy milyen fontos is a szüneteknek megfelelő mennyisége és minősége. Úgyhogy mostantól beosztom a napomat úgy, hogy legyen benne megfelelő mennyiségű és minőségű rövid kis szünet, ami új erőt ad a következő konstruktív fél-egy órához.  Ha működik, akkor ezt is megírom, jól.

És ami még fontos: “Use coffeine wisely.”  – ahogy Leo Babauta mondá vala. Teaivás még mindig ezerrel és ráállás valahogy a ->finom<- kávéra (merész projekt).

Ezek a dolgok eléggé gonoszak és nagyon nagy lépések. Tudom, hogy belebukom, ha nem bontom le őket, úgyhogy ez most itt a ‘big pikcsör’. Kellett, hogy lássam, hogy mi az, amit el akarok érni rövid időn belül és hogy kint legyen a fejemből. Most indul a lebontás és emésztés, rövidesen pedig a megvalósítás. Remélem majd ezt is megírom. (ha lesz Energiám... muhahaha)

…és kattan egyet az óra életem hátralevő perceiből. Egy újabb elszalasztott lehetőség

Ami a legrosszabb, az pedig az, hogy ráadásul közben gyakran nem valami értékesnek mondható tevékenységet végzek, tehát nem tanulok, olvasok, vagy akár szórakozok (igen ez is értékes, mert jó és kell ), hanem olyan oldalakat és filmeket nézek, amik nem is érdekelnek igazán, instant message-elek olyan arcokkal, akikkel nem is igazán akarok beszélgetni. Egy szóval: nihil. Semmi. Időelb***ás. De komolyan. Az idő csak tik-takkol és észre sem veszem, este döbbenek rá, hogy jé: volt egy szabad napom, amit magammal, vagy akár a szeretteimmel tölthettem volna. Olyan dolgokat csinálhattam volna, amiket már nagyon régen betettem a várakozási sorba és… guess what (kopirályt gettómilliomos –> nem csináltam semmit. Vége a napnak és bugyután motiválatlanul bámulva órákon keresztül laptopom kijelzőjét töltöttem az egészet, miközben tudom, hogy lehetett volna sokkal értékesebben. Így nem lesz jobb a világ sohasenem (e!).

Az agyunk (vagy legalábbis az enyém) tehát egy meglehetősen buta entitás. Csinálja a repetitívan belénk ivódó dolgokat, mert az kényelmes neki. Ha pedig az ivódik belénk, hogy sok taszk esetén se csináljunk semmit, akkor azt teszi minden egyes alkalommal, – mint a távkapcsban, amikor Adam Sandler áttekeri az életének egyes részeit- és nagyon nehéz kizökkenteni ebből az állapotából.

A jó hír, hogy semmi sincs veszve, hisz sokaknak sikerült már kimászni az ilyen jellegű magatartásból: az agy idomítható. Nagyon nehezen, de lehetséges az önmotiválás. Én már több, mint egy éve próbálkozom és azt kell mondjam (független szakértő véleménye, vagyis az enyém): fejlődőképes vagyok (végülis itt ez a blog is, nem?). Nagyon sokat változtam és úgy érzem, a pozitív irányba. Mi szerintem az első és leglényegesebb dolog?

A motivált környezet

“A zseni az őskáoszban is meglátja a rendet blablabla…” – a legbeképzeltebb mondás és persze eleinte vicces volt, most már egyre inkább idegesít (biztos növök fel). Persze amúgy igaz. A zseni nyilván meglátja a rendet, én is látom a rendet. De az agyam nem akar dolgozni a rücsök közepén. Leblokkol és kikapcsol, miközben azt sikítja több szólamban – hogy a végtagjaim mozgatásához már végképp ne legyen kapacitása -, hogy “dolgozni kéne csinálni valamit, de valamiért mégsem megy, mert egy csomó mindent kéne csinálni, melyiket csináld először? na melyiket? ó az nem jó, mert szerintem ez fontosabb, nemis, inkább ez! kezdd már el. nem fér el a könyököd? ja, hát rendet kéne rakni… de annál most van fontosabb dolgod is, nem? jé este fél 10…”. Vagy valami ilyesmit. Mi volt nálam a megoldás? Rendet raktam. Hogyan? Kb így, csak kicsit drasztikusabban: a laptopot és Fouriert (aki a növényem) gyengéden elpakolom az asztalról és aztán… az összes rücsköt lesöpröm a földre. Tádámm! Máris van egy teljesen üres asztalom.

Take a deep breath of fresh air.

Csiklandoz belül az öröm és mosoly bújkál az arcomon: a konstruktív destruktivizmus mindig elnyeri méltó jutalmát. Ez után már nincs is más dolgom, mint megkérdezni magamtól: “ez mi?” Ha nincs 5 másodpercen belül értelmes válasz, vagy a válasz az, hogy “kuka”, akkor még egyszer megkérdezem a többieket is, hogy kell-e nekik, ha nem, akkor tényleg kuka. Ezzel a módszerrel szépen apró cafatokra szedem a problémát és általában kevesebb, mint egy óra alatt végzek. Kezdetnek nem rossz, máris érzem, hogy csináltam valamit. Ide nekem az egész világot, megcsinálok mindent. Akinek ilyen… ilyen zsír új tiszta takaros praktikus minimalista asztala van, az mindennel elbánik.

Ez az első lépés. Egy jó lépés, az első segédszokás az összes többi főcél megvalósításához. Nem tudok lépéseket tenni a cél felé, ha egyszerűen szemét lepi el az utat. Persze amikor ezt először megcsináltam, hatalmas elégedettséggel töltött el, de kb egy napig tartott, mert nem voltam addig olyan, akinek az asztala, vagy bármije is rendben van. Az agyam szekvenciálisan csinálta tovább a kis dolgait és amikor odaért, hogy “papír hova?”, akkor az került ismét az asztalra. Amikor odaért, hogy “tányérral mit?” akkor az el lett mosogatva 3 nappal később. Ez persze nekem is leesett és a következő mantrát találtam ki – először csak arra, hogy evés és főzés után mindig mosogassak: “minél előbb kész, annál kényelmesebb az evés és aztán a pihi”. Ebből tudtam, hogy ha elmosogatok főzés közben és kaja után, akkor evés közben nincs körülöttem végtelen koszos mindenféleség és nem villog egy vészjelző, hogy nem mosogattam el, valamint ha pihizek evés után, akkor úgy kelek fel, hogy minden rendben van. A legrosszabb arra kelni, hogy rögtön csinálni kell valami nagyon kellemetlen dolgot. És a mosogatás ilyen.

Szóval fogtam ezt a mantrát és mindig amikor főztem, erre gondoltam és ismételgettem magamban. Akkor is, amikor ettem és végül mindig elkészültem a dologgal. Először a mantra került bele az agyam is végrehajtási sorába és reflexként jött magától, hogy az nekem jó, ha elmosogatok. Lustaság – én, 0-1.

Ugyanez volt a stratégia az asztalommal és végül a szobának a rám eső részével. A kis manager énem – aki imádja, ha minden dolgom megfelelő sorokba van rendezve és mindennek meg van a maga helye a maga kis címkéjével és időbélyegével, hogy mikor kell vele csinálni valamit: “ruha-szennyes-szennyestartó-mosás-holnap1400zulu” – orgazmikus állapotban volt amikor sikerült a rendteremtés. Mostanra azt kell mondjam, sikerült a megfelelő irányba simítani a saját kis világom irányvektorait, így most már végre mind arra mutat, hogy: “csináld”.

Ezt nevezem én motivált környezetnek. Amiben jókedvvel csinálod azt, amit meg kell csinálnod. Ez az első lépés.

Először is holnap után lesz pontosan egy hónapja, hogy majd’ minden nap iszom egy bögre finom forró zöld teát. Szeretem így indítani a reggelt. A freegyes javasolta gunpowder tényleg finom. Főleg egy kis citrommal, meg két cukorral (najó nem is, hanem ilyen édesítőszerrel. de már hozzászoktam ).

Másodszor: vizsgaidőszak + meló. Ez volt az elmúlt majdnem egy hónapban. Otthon sem nagyon jártam, csak tanultam és dolgoztam. Nem mondhatnám, hogy minden pillanatát élveztem, de hát ez van. Ez volt. Mostanra úgy néz ki, hogy szépen lecseng a dolog és viszonylag nyugisabb napok következnek. Sok szempontból tanulságos volt ez a pár hét, sosem fogom elfelejteni. Rájöttem például, hogy kiválóan lehet hízni attól, hogy ha nem eszünk normálisan. Konkrétan felszedtem magamra több kilót úgy, hogy reggeliztem, elhúztam dolgozni, ott a hajtásban nem volt idő (meg hely sem, ugyanis az isten háta mögött van a melóhely) enni, úgyhogy 13 óra után (12 óra meló, 1 óra utazás vissza) ahogy hazaértem, betoltam egy pizzát. Nem a legegészségesebb, igaz? Hát mindenesetre azt nem vártam volna ettől az étrendtől, hogy hízni is fogok tőle, de mégis sikerült. Ezután egészen más szemmel nézek a tényleg túlsúlyos emberekre. Az evésre mindig időt kell szakítani… persze a megfelelő mértékben. :]

Amikor vége lett a melónak, 6 hét után hazafele vettem az irányt. Jó volt, mert rég nem voltam otthon, viszont mivel már 6 hete csak nagyon keveset mozogtam, nagyon megbántam, hogy nem vittem magammal futócipőt, mert sokszor nagy kedvem lett volna elmenni. Kiderült otthon, hogy az utóbbi pár évben a testem megtanult hízni. Régen hiába ettem meg tepsinyi sült hurkát meg kolbászt, meg mindenféle szénhidrát bányákat, meg zsírt, meg ittam végtelen kólát és üdítőt, meg ettem fagyit és hurkát fagyival és cukros zsíros szalonnás tejfölös lekváros kenyeret megszórva még egy kis szénhidráttal – nem híztam el sosem. Persze vékonynak sem gondoltam magam, de most kiegyeznék azzal a súlyommal – ugye milyen kompromisszumkészek leszünk idővel? Szóval mostanra meg mintha azt mondta volna a szervezetem “no, én eddig csináltam ezt a vékonyan-tartást, most már elég nagy vagy, hogy te folytasd. De oda figyelj ám, mer’ én mindent betermelek zsírrá, amit megpróbálsz megenni. Amőbaként kebelezem majd be még a fűrészport is zsírrá, ha nem figyelsz…”. És így is tesz. Érzem egy-egy ebéd után, ahogy megjelennek az upgrade-elt úszógumik az oldalamon és hogy régen arányos(abb) testalkatom hogyan változik artikulálatlan fatörzzsé. Érzem, hogy földhöz vág az időjárás, hogy kevesebb az energiám és bosszant, hogy gondolkodni akarok, de a megnövekedett testtömegem és ezáltal testem aluloptimalizált oxigénháztartása miatt agyam kétségbeesetten kapkod sunyin elszórt ásításokkal a levegő után. Feldühít és feldühített, hogy már lehet hogy félnem kell olyan mozdulatoktól, amik régebben úgy mentek, hogy még közben körbetekertem a lábam a nyakam körül. Gonosz ez és ha nem mozgok rendszeresen, a legkisebb táv megtétele is erőfeszítés, reggel az ágyból kimászás is nyűg és ha nem nézek oda, izmaim kuncogva sorvadnak tova a messzeségbe. Gonosz dolog ez, tényleg. (ja. és még a sört sem bírom jobban, pedig ez azért már pofátlanság)

Nade minden rosszban van valami jó: a kis riasztó a fejemben elkezdett vadul szirénázni, amikor éppen azt néztem, ahogy édesanyám vasal, barátnőm pedig velem tesped a kanapén, nekem pedig szám szélén kedves nyálcsík indul rövid, ámde annál izgalmasabb útjára. Megszólalt és azt jelezte, hogy:

- hé. vannak ám taszkok, amiket meg kéne csinálni.

- hé. nem is tudod pontosan, mik ezek? szedd össze őket.

- fakk, ja hogy nem tudsz mozdulni. akkor szedd össze előbb magad

- nincs energia? építs magadnak. fáradj el, hogy a szervezeted kénytelen legyen még többet termelni. hasznosítsd azt, amit beviszel és hasznosat vigyél be, hogy legyen mit hasznosítani.

- és az isten szerelmére is. gyaluld le azt a hájat az oldaladról valami hájgyaluval, mert nem jó, hogy az alapvető mozgásokra megy el az energiád 80%-a. így még gondolkodni sem tudsz. mozdulj, mintha lennél ember!

Kb. ilyen dolgok játszódtak le az én fejemben ott a kanapén ülve és az egyik személyiségem – dagadt, lusta csávó – egy gyenge pillanatában fellázadtam és felkeltem. Átvedlettem valami melegítőbe és kezdésnek mozogtam valamit. Mindegy mit. A lényeg az, hogy nem volt túl megerőltető, hogy ne égjek ki a sok kihagyás után, fokozatos volt és a végére így is eléggé elfáradtam. Meglihegősödtem és megizzadtam, így tudtam még egy hajrát nyomni a végére. No big deal, de tudod mit? Lett energiám. Nem tudom, honnan, vagy hogy hogy, de lett. Éreztem, ahogy egymáson csikordulnak a zsírral benőtt ősi fogaskerekek és azok a sejtjeim, amik akkor is bennem voltak, amikor aktívan mozogtam, öreg sejtként mesélték a kis sejteknek az ősi hatalmas gépezetek működését, hogy hajdan micsoda hajtás volt ott. Mielőtt belepte az egészet a lom, meg a károsanyagkibocsátás. Megminden. Az ifjoncsejtek meg félelemmel vegyes izgalomal (mindig is le akartam írni ezt a kifejezést, olyan klisé ) nézték, ahogy a gépezet beindul és hogy mi szabadul fel a végén.

Felemelő érzés volt . Olyannyira, hogy ahogy visszajöttem Pestre, a teázás és mindennek az örömére, elhatároztam, hogy megint futok. Futni fogok és teljesen komolyan fogok futni. Mármint nem úgy, hogy el sem mosolyodok közben, csak egyszerűen komolyan veszem. Kapok magamtól egy hét komolyfutás után jutalmat is. Bizony. Ilyet e:

A pénz mellette persze nem azt jelenti, hogy annyiba kerül (sajnos), hanem hogy akkora (bár szerintem leesett, ha-ha-ha). Szóval újra kezdem és mindent elsöprő erővel lenyomok mindenkit a pályáról. Ma volt az első nap. 6kor csörgött az órám (a korán kelést már sokat gyakoroltam,) és minden nehézség nélkül sikerült felkelnem. Feltöltöttem az Ipodom (tényleg, vettem ájpodot, nagy jó ) egy kölcsönkért adatkábellel és irány a pálya. Futottam, sétáltam, nyujtottam, kettőt láttam, a tükörképemet a falhoz vágtam, fürdőt vettem, fogat mostam… és éreztem, hogy felszabadul az energia. Egészen kicsi kvantumokban, de ott volt. Kirobbant a csontjaim, az izületeim közül és bennem volt. Bennem van.

Csak el ne menjen.

hogy újrakezdhessek mindent, amit ezen a blogon leírtam. Tulajdonképpen az életem kellett rendbe pakolni kicsit. Mint mindig és mint persze valószínűleg mindenkinek. Nehéz, mert alapvetően kényelmes, lusta egy népség vagyunk – ami jó, hiszen talán soha nem fejlődnénk sehova, ha nem akarnánk Maslow-piramisunk tetején feltalálni mindenféle kényelmi cuccot, csak – így ez nehéz.

Próbáltam végtelen dolgot. Elkezdtem egy csomó mindent. Többször is. Lefogytam 10 kilót és visszaszedtem 10 kilót. Többször is. Elkezdtem fegyelmezetten élni, korán kelni, elkészülni a dolgaimmal, naprakész lenni, de belebuktam – többször is. Leírtam egy csomó oldalt, hogy mi van velem, hogy hogy haladok, hogy épp mivel foglalkozom. Leírtam, hogy többször is – többször is.

Aztán ma. Minden különösebb oknál fogva, amikor a boltban kószáltam, az egyik polcról elemeltem egy dobozt és bedobtam a kosaramba. Először nem is esett le, hogy mi az. Viszonylag sokáig tartott realizálni – pedig annyira nem is vagyok lassú ám -, hogy egy doboz zöld tea az. De minek? Nyáron? Fakin meleg van így is. Oh well. Sose lehet tudni – gondoltam -, úgyhogy megvettem. Hazahoztam. Megfőztem – mertmértne.

És megittam.

Az első reakcióm az volt (valójában, hogy elkezdtem izzadni mint egy ló, de ez nem volt olyan fontos, úgyhogy inkább az), hogy főztem mégegyet (igen, azt is megittam). Nem tudom, miért. Talán mert finom volt… most pedig úgy érzem, hogy reggel, amikor indulok dolgozni, előtte megfőzök egy csésze finom zöld teát és közben azon gondolkozom, hogy menjek-e futni.

Eddig nagyon nem éreztem az erőt, hogy írjak. Többször leültem és elkezdtem, de nem jutott eszembe semmi, ha pedig igen, az túl bonyolult volt ahhoz, hogy elbírja a blog, vagy bárki. Valami egyszerű dologgal kell kezdeni. Valami olyannal, ami nem erőfeszítés, jól esik és még egészséges is. :]

Mint a tea.

Úgyhogy úgy döntöttem, hogy leülök és írok ide nektek, összeszedem magam és a gondolataimat. Megpróbálok fókuszálni egy dologra és ha már ennyi kraft van bennem, hátha túlcsordul és nektek is jut. Ha meg pont szar a közhangulat, akkor érdemes kinyitni az ablakot ,vagy kimenni. Pont jó az idő. Húnyd le a szemed, vegyél egy nagy levegőt, gondolj arra, amin felhúztad magad, aztán arra, hogy ‘hát végülis, ez nem is számít’, aztán élvezd, ahogy a kő majdnem szó szerint legördül rólad. Fújd ki a levegőt és mosolyogva nyitod ki a szemed.

Ez a hippi hülyeség működik ám. Na: krafttranszfer indul.

Az én életem egész életemben így nézett ki (de fura mondat ): Folyamatosan jöttek új dolgok és én elvállaltam őket. Mindig feszített tempóban szerettem volna mindennek és mindenkinek megfelelni. Ez persze a folyamatosan beáramló taszkok miatt nem volt teljesen kivitelezhető, de megtettem, ami tőlem tellett. Mégis, egy idő után besokallt a szervezetem és beleroskadtam. Ilyenkor szükségem volt a pár perc/óra/nap meditációra, amikor összeraktam, hogy akkor hogy is kéne ezt optimálisan.

Nos, most is valami ilyesmi történt. Végtelen okos dolgot kezdtem el csinálni a már jelen levő dolgok mellé (including munka) és belefáradtam. Mostanra jutottam el odáig, hogy megint neki tudok rugaszkodni és újra tudom kezdeni. Kicsi pihi kell még, de már érzem, hogy élek és tudom folytatni. Szurkoljatok, hogy be tudjon indulni a gép, mert én már nagyon szeretném.

40-32-30-25-(min.)40. Már csak amiatt is neccesnek tűnt, mivel ugye a teszten 46 fekvőt csináltam, itt pedig rögtön 40-el nyitok. Nem probléma – gondoltam, lenyomom a picsába. Aztán már a 32-es végén bedurrantak a karjaim a hirtelen nagyobb mennyiségtől, a 25-ös végét pedig fekvőtámaszonként szenvedtem ki . És persze mikor máskor, ha nem ekkor jön még egy (legalább) 40-es, hogy szanaszét szaggassam az izomrostokat a későbbi megújulás reményében? Nyilván ilyenkor jön és persze számítottam is rá, hiszen előre elfogadtadtam a kis agyammal, hogy ma ezt kell megcsinálni, akármilyen nehéz is lesz – és persze 30-nál nem jutottam tovább. Az első kör, ami nem sikerül simán, végre eljött és örülök is neki. Ezt a hetet már biztos még egyszer újracsinálom, de azért megcsinálom most is végig az egészet – az is erősit. Mindezt annak ellenére, hogy utána rögtön toltam egy 20-as büntikört, mert azért már mégis…

Szóval első failed. Ma a második napot nyomom, aztán az 5/3-at és jövő héten kezdem előlrlő az 5/1-el. Ez egy nehéz hét és fontos, hogy beleerősödjek. Inkább most, mint a 6. héten, aminek a végén ott a 100 fekvős teszt. :]

összességében viszont azért így sem nyomtam rosszul:

40-32-30-25-30, ami összesen 157 és ha hozzá vesszük még a bünti 20-ast, akkor 177.  Hát ez nem kis ugrás.